Taktika

Korábban már érintettük az ausztrál harcászati eljárásokat, most azonban részletesebben is megvizsgáljuk harctevékenységüket és küzdelmes mindennapjaikat.

Ausztrál gyalogság amerikai M-113-as páncélozott járműveken

„Mikor rosszfiúk járják a sűrűt, a gyalogos, a bokorugró, az egyszerű katona az, akinek a feladata megtalálni és megölni őket.
Az ausztrál gyalogosok mindig is ezt csinálták. Gallipoli vízmosásaitól Tobruk bolháktól hemzsegő lövészgödrein át Kokoda borzalmas dzsungeléig, összeszorított fogakkal küzdöttek és általában győztek is. Ugyanez a felállás ígérkezett Vietnamban is. Végső soron ez a gyalogosok háborúja volt… Manapság „aszimmetrikus hadviselésnek” nevezik, ahol is az egyik fél technológiai és számbeli fölényt élvez, míg a gyengébb fél ezt az előnyt a módszerek és a csatatér megválasztásával ellensúlyozza.”
– Michael Caulfield

Harctevékenységüknek Phuoc Tuy tartományban alapvetően négy fajtája létezett: járőrözés, lesállás, bunkerrendszerek elleni támadás, illetve falvak átkutatása.

A járőrözés képezte az ausztrál taktika gerincét. Ezt kis létszámú egységekben, általában raj- vagy szakaszerővel végezték. A frissen érkezett alakulatokat először a biztonságosabbnak vélt körzetekbe küldték ki, hogy hozzászokjanak az éles műveletekhez és az éghajlati, valamint a terepviszonyokhoz.

"Az ausztrálok gyalogos rajokat használtak az ellenség megtalálására... És ha ez sikerült, hozták az erősítést, hogy befejezzék a munkát. Abban a hitben terveztek, hogy egyetlen szakasz bármire képes a csatatéren."
– David Hackworth amerikai ezredes

Ausztrál gyalogság őrjáratozik Nui Dat környékén (1966. május)

Az őrjáratok nagy általánosságban hosszabbak voltak, mint az amerikaiaknál: akár 10 napig, esetenként hetekig is eltartottak. Hogy minél kevésbé feltűnő legyen a jelenlétük, helikopteres utánpótlást csak a legszükségesebb esetekben kértek, de elhúzódó bevetés esetén erre óhatatlanul is szükség volt, nagyjából ötnaponta. A járőrözést nappal és a lehető legnagyobb csendben végezték. A beszédet minimalizálták, leginkább kézjelekre hagyatkoztak. A dohányzás csak adott esetben volt engedélyezett, és kizárólag a nappali órákban. Éjszakára természetesen pihenőhelyet jelöltek ki, ahol sekély gödröket alakítottak ki és szükség esetén egyszerű menedékeket emeltek fölé. A nap végét a vacsora mellett a fegyverek megtisztítása is jelezte. Nemcsak az őrszemek, a géppuskák és a felállított Claymore-aknák védték a járőrbázist, hanem sötétedés előtt egy osztag még egyszer bejárta a környéket. Az alkonyati és a pirkadati időt a brit katonai hagyományok szerint készenlétben töltötték: körkörös védelemben mindenki töltött fegyverrel figyelt, hátha az ellenség a félsötétet, esetleg a gyenge reggeli fényt kihasználva akar támadni.

A tartomány változatos terepviszonyokat nyújtott. Akadt sűrű dzsungel, ahol lopakodva legalább két óra kellett száz méter megtételéhez, bozótos ligetes részek, ahol jóval kevesebb volt a fedezék, nyílt rizsföldek, ahol átkelni ellenséges rajtaütéstől tartva mindig feszültségteljes élmény volt, illetve gumifaültetvények, ahol a szabályosan ismétlődő fasorok mindegyike természetes tűzkörletet szolgáltatott egy álcázott géppuska számára… Mindezek tudatában választották meg az aktuális járőr-alakzatot.

Párperces pihenő egy bunkerrendszer átfésülése előtt

A hosszúra nyúlt bevetések igen komoly stresszt jelentettek a katonák számára, még akkor is (vagy főleg akkor), mikor napokon vagy heteken át nem is találkoztak odakint ellenséggel. Cserébe a vietkong gerillák sem érezhették magukat biztonságban, hiszen ellenfeleik nem ültek meg bázisaikon, mint általában a dél-vietnami katonaság, hanem bárhol, bármikor felbukkanhattak. Ugyanakkor ezt általában nem hatalmas csinnadratta kísérte, ahogy az amerikaiak csinálták. Kevin Lyles szerint, míg az amcsi taktika lényege a „Gyertek elő és támadjatok meg, ha mertek!” volt, az ANZAC-alakulatoknál ez úgy hangzott: „Soha nem találtok ránk, mi viszont meg fogunk titeket."

"Mikor mi kiszúrtunk valamit, rögtön tüzet nyitottunk rá. Nem vártunk, nem próbáltunk rendszert találni benne, nem is kíséreltünk meg túljárni a helyi vietkong parancsnokok eszén. Nem voltunk elég türelmesek. Egyszerűen túl sok dolgunk volt és túl kevés időnk. Nem használtuk ki a felderítés lehetőségeit. Az ausztrálok csendes vadászok voltak – türelmesek, alaposak, próbálták kicselezni a gerillákat."
– Amerikai tiszt az ausztrál taktikáról

A lesállás már-már klasszikus harceljárásnak számított Vietnamban, hiszen a gerillák technikai vagy számbeli hátrányukat többek között ezáltal tudták semlegesíteni – ellenfeleik azonban átvették a rajtaütés módszerét és a lopakodásban jártas, dzsungelháborút már látott ausztrálok számára ez amúgy sem volt idegen. Általában a hírszerzési jelentésekre támaszkodva választották ki a lesállás helyszínét, ahova beszivárogva előkészítették és lehetőség szerint végrehajtották a rajtaütést.

„Felületesen vizsgálva, illetve a képeket utólag elnézve úgy tűnhet, ez volt az elsöprő tűzerő háborúja, de a halált hozó gépezetek nagy száma ellenére az ellenség életben maradt… és továbbküzdött. A halálesetek több mint felét a kézifegyverek és nem az óriási tűzerő okozta. Mert egy szuperhatalom technológiai fölénye ellenére, a háborút talajszinten, közvetlen közelről, ember-ember elleni küzdelemben lehetett megnyerni… vagy elveszíteni.”
– Michael Caulfield

Összefoglaló az 1969. júniusi Binh Ba-i csatáról

A Vietkong bunkerrendszereinek felderítése és megtisztítása volt az egyik legrettegettebb feladat, de ezt már inkább századerővel végezték. Az ausztrálok elsőként még akkor kerültek szembe ilyen védművekkel, amikor az amerikaiak oldalán részt vettek a Crimp-hadműveletben Cu Chi térségében, 1966 januárjában. Volt még mit tanulniuk a témában, de készek voltak tanulni. A sűrűben kiválóan álcázott lőállásokat és egyéb fedezékeket sokszor csak akkor lehetett megtalálni, amikor tüzet nyitottak belőlük, semlegesítésükhöz pedig általában páncélosokat kellett segítségül hívni. Ennek következtében fokozatosan el kellett sajátítaniuk a harckocsi- és légi támogatás használatát is. 1968 májusában történt, hogy egy észak-vietnamiak által kiépített bunkerrendszerbe hatolt be egy szakasznyi (azaz négy) harckocsi és az őket kísérő néhány szakasznyi gyalogság Lai Khe mellett. A páncélosok lövegeik és lánctalpaik segítségével hatástalanítottak számos lőállást, az utánuk jövő gyalogság pedig kézifegyverekkel és lángszórókkal fejezte be a munkát. Mivel kevesen voltak a nagyméretű komplexum teljesen átfésüléséhez, négyórányi küzdelem után a tüzérségi tűz oltalma alatt visszavonultak. Veszteséget nem szenvedtek el.

Dwyer hadnagy egy vastag sárréteggel tapasztott tetejű vietkong bunker mellett. A védművet az 1966. januári Crimp-művelet során találták Cu Chi körzetében. 

Az ehhez hasonló akciók azonban nem mindig végződtek ilyen szerencsésen: 1967. február 17-én, a Bribie-műveletben páncélozott járművekkel támogatott ausztrál gyalogság feladata lett volna a körzeten áthaladó vietkong-alakulatok felkutatása: a gerillák korábban támadást intéztek Lang Phuoc Hai falucska ellen, és az iderendelt ausztrál századoknak el kellett volna vágniuk a visszavonulási útvonalat. Szétzilált ellenséges egységekre számítottak, ehelyett egyenesen belesétáltak egy kiépített védőállásba, ahonnan erős tűz szögezte őket a földhöz. A sűrű növényzet jól takarta a gerillák lőállásait, melyek egy régi védműre támaszkodtak, és mikor a gyalogság megrohamozta volna ezeket, valójában csak beljebb nyomult a géppuskafészkek közé, így még szorongatottabb helyzetbe került. A partizánok az elszánt rohamokat játszva megakasztották, sőt, a támogatásra kirendelt PSZH-k közül is kilőttek egyet. Mégis ezek a járművek és a róluk vezetett tűz tette lehetővé, hogy az ausztrálok végül elszakadjanak, de az ötórás küzdelemben így is 8 halottat és 27 sebesültet vesztettek. A körzetet nem sokkal később bombázás tarolta le és a gyalogság csak másnap fésülhette át a területet. A gerillák akkorra persze eltűntek a sűrűben.

Elesett bajtárs holttestét pakolják fel
egy M-113-asra a Bribie-művelet során

Az ausztrál veszteségek legnagyobb részét az ilyen jellegű összecsapások okozták, ami azért sem meglepő, mert a bunkerek és alagutak felderítése még akkor is veszélyesnek bizonyult, ha az ellenség már visszahúzódott onnan: a leleményes gerillák ugyanis telerakták ezeket aknákkal és különböző csapdákkal. Nemcsak robbanószerkezetek várták az óvatlan behatolókat, hanem skorpiókkal, pókokkal vagy kígyókkal teli konzervdobozok, melyeket ugyanúgy botlódrót hozott működésbe. További problémát jelentett, hogy egy-egy ilyen komplexumba behatolva sosem lehetett tudni, mekkora is a teljes kiterjedése, illetve, hogy a közelben még milyen erők, esetleg milyen egyéb védművek találhatók. (A vietkong bunkerrendszerek ismertetésére később még részletesen kitérünk.)

Nagy kiterjedésű ellenséges bunkerrendszerek átfésülésére nem mindig volt lehetőség. A képen ausztrál műszakiak benzingőzt fecskendeznek be a földalatti járatokba, melyet később begyújtva igyekeznek használhatatlanná tenni az alagutakat. Ez a fotó is a Crimp-hadművelet során készült. 

Az aknák másutt is követeltek áldozatokat. 1967 elején, a Bribie-művelet után, a kontingens parancsnoka, S.C. Graham dandártábornok ötletére egy 11 kilométer hosszú, 20.000 robbanóeszközt és drótakadályokat magába foglaló aknamezőt telepítettek Dat Do környékére, hogy elvágják a Vietkong útját a partvidék és a belső területek között. Ez eleinte számos gerilla életét követelte és nagyban nehezítette saját élelemellátásuk biztosítását. Ám klasszikus szabály, hogy az ilyen aknamezőt megfigyelés alatt kell tartani, márpedig ez nem történt meg, mivel a megbízott dél-vietnami alakulatok nem végezték el a feladatot. A találékony partizánok pedig éjszakánként nekiálltak felszedni ezeket a robbanószerkezeteket, hogy aztán ellenfeleik ellen fordítsák őket. Becslések szerint 5-8000 aknát zsákmányoltak ilyen módon. Nem volt mit tenni, az ausztrálok is nekiveselkedtek, hogy megelőzve a vietkongokat, minél több aknát nyerjenek vissza. Az 1968-1972-es veszteséglistára került ANZAC-katonák durván fele így is aknák áldozata lett: a gerillák nem hittek a nagyméretű aknamezők hasznosságában, de jól tudták, hogy az itt-ott lerakott robbanószerkezetek mennyire ki tudják kezdeni ellenfeleik harci szellemét, még akkor is, ha soha nem hozzák működésbe.   

Sebesült bajtárs kivonása

A falvak átkutatása is fontos részét képezte a gerillaellenes taktikának. Célja a lakosság biztosítása és a partizánok befolyásának meggyengítése volt. Az ilyen akciók az adott falu körbevételével kezdődtek az éjszaka folyamán. Ha hajnalig bárki elhagyta a települést, automatikusan fel lehetett tartóztatni, hiszen kijárási tilalom volt érvényben. Akkor aztán a katonák behatoltak a faluba és alaposan átkutatták, míg a hozzájuk beosztott dél-vietnamiak kikérdezték a biztonsági okokból egy helyre gyűjtött lakosságot és ellenőrizték a papírjaikat. (A 12–45 éves fiúkat és férfiakat sokszor elszállították a legközelebbi dél-vietnami rendőrőrsre és ott ellenőrizték a kilétüket. A 15–35 éves lányok és nők is gyanúsak lehettek, hiszen a Vietkong soraiban nemcsak férfiak szolgáltak.)

Sonny Philips zászlós vezetésével játékokat osztanak
An Bac falucskában

Az ausztrálok, ideértve a polgári ügyekért felelős csoportjuk kirendelt tagjait is, egészségügyi támogatást nyújtottak a rászorulóknak, vagy élelmet és ruhát osztottak, mely fontos része volt a helyiek megnyerésére irányuló törekvéseiknek. Nagy hangsúlyt fektettek a civilekkel való kulturált és barátságos bánásmódra. (Hogy a dél-vietnami rendőrök saját hatáskörükben milyen módszereket használtak a vietkong-gyanús lakosok kikérdezésére, sajnos már egy másik történet...) Az akció végeztével általában távoztak, de olyan eset is akadt, hogy maradtak még pár napig és alaposan átfésülték a környéket.

Vietkong-gyanús civilek a kordon mögött

Tanulságok
A Duc My falu körülzárása közben szerzett tapasztalatokat felhasználtuk, de itt is voltak tanulságok:
– Elegendő időt kell hagyni, hogy meggyőződjünk az éjszakai manőverek során arról, minden katonánk ébren van és indulás előtt ellenőrizték felszerelésüket.
– Döntő fontosságú az ausztrál tolmácsok alkalmazása.
– A falusiaknak átadott konzervet előbb fel kell bontani, nehogy elraktározzák őket és később a Vietkong kezébe kerüljön. Jobb minden egyes házba ételt vinni ajándékként, hogy mindenkinek egyenlően jusson, vagy odaadni a faluvezetőnek (ha megbízható), esetleg a falusi papnak, hogy ő ossza szét.
– Soha ne dobjunk élelmet vagy ajándékot a gyerekekből vagy felnőttekből álló tömegbe. Az ezt követő kavarodás vagy verekedés árt az önbecsülésüknek.
– Ne adjunk ételt a gyerekeknek, mivel szüleik általában nem értenének vele egyet. Ez ugyanis aláássa a szülői tekintélyt és kéregetővé silányítja a gyerekeket.

Eredmények
Összesen 168 katonakorú fiút és férfit gyűjtöttünk be és kérdeztünk ki. Közülük 17 vietkongot ejtettünk foglyul és 77 gyanúsítottat vettünk őrizetbe. Így, egyetlen puskalövés nélkül tettük ártalmatlanná a Binh Ba falvi gerillaszakaszt és a falusi vietkong-kádert. Semmi kétség, hogy ezeket a gerillákat lesállás vagy kutasd-és-pusztítsd-művelet során megölni vagy foglyul ejteni több hónapnyi szüntelen járőrözést igényelt volna és minden valószínűség szerint saját áldozatokkal is járt volna.
A falusiakra igen nagy hatást tett a művelet, mivel látták, hogy a vietkongokat elfogják, a kormányzati irányítást visszaállítják és az élet visszatérhet a rendes kerékvágásba.
– J.A. Warr alezredes összefoglalójából

Az ausztrál katona hátán hangosbeszélő, a mikrofonnál pedig egy dél-vietnami tolmács. Közvetlenül a falvakba való behatolás előtt így, esetleg repülőgépről a levegőből, szintén hangosbeszélő vagy röplapok útján tájékoztatták a lakosságot a közelgő akcióról.

Nagyobb ütközetekre viszonylag ritkán került sor az ANZAC-kontingens vietnami évei alatt. Ilyen volt a Long Tan-i, később pedig a Balmoral és a Coral támaszpontok körzetében vívott csata, 1968 májusában, mely megszakításokkal 26 napig húzódott és 25 ausztrál halottat követelt. Saját műveleti területeket elhagyva segédkeztek még Saigon környékén az 1968-as Tet-offenzíva idején, de itt érdemel említést a Binh Ba falucskában történt hatórás összecsapás is, 1969-ben.

Új-zélandi katonák gyors pihenője, járőrbe indulás előtt (1967. július)

„A kiképzés során többször elmondták: „A ellenfél jellemző egyenruhája a fekete pizsamaöltözék.” Már megbocsásson, uram, de akit csak látok, ilyen öltözéket hord. Most lőjünk, vagy mi?”

Az ANZAC-katonák soha nem követtek el olyan jellegű atrocitásokat, mint például a My Lai-i vérengzés. Bár a csata hevében vagy félreértések következtében történtek sajnálatos halálesetek, melyek részben a stressz, részben a civilek és a gerillák vizuális megkülönböztethetetlensége okozott, nagy általánosságban a bakák képesek voltak tüzet szüntetni feszültségteljes, de bizonytalan harchelyzetekben. Természetesen volt példa az ellenséges holttestek kifosztására vagy nem megfelelő eltemetésére, de a források szerint ez inkább kivétel volt, mint szabály. Mindez sokat elárul az ausztrál haderő fegyelméről és mentalitásáról, melyet a második világháborús és a malajziai, illetve borneói dzsungeltapasztalatok nagyban formáltak.

Ray Stachurski tábori lelkész feladja az utolsó kenetet Buchan közlegénynek. Marsden-hadművelet, 1969. december 11.

A bajtársak elveszítése megrázóan bizarr tapasztalatnak bizonyult, hiszen akár sebesültről, akár halottról volt szó, csak annyit láttak belőle, hogy egy helikopter kiemeli a csatatérről, aztán a támaszponton rendszerint már csak otthagyott személyes holmijának összerakása és hazaküldése volt hátra. Utána általában évekig, évtizedekig nem találkoztak a túlélők…

Graeme Davis közlegény a Long Tan-i csatában szerzett sebeit mutatja Hilda Zinnernek, a Vöröskereszt önkéntesének (1966. aug. 26.)

A sebesülteket a Vung Tau-i ausztrál tábori kórházba szállították. A gyógykezelés és az ellátás színvonala – leszámítva az élelmezést – abszolút megfelelő volt, és a modern orvostudománynak hála nagyon kevesen haltak bele a sebeikbe, ha már eljutottak idáig. Ami még nagyon fontos, hogy a fekvőosztályon lényegesen jobb hangulat uralkodott, mint az amerikai frontkórházakban (ezt az ott is megfordult katonák állították). Ez utóbbi persze lehet, hogy annak is volt köszönhető, hogy az ANZAC-kontingens számszerűleg jóval kisebb, ezért összetartóbb volt.

"Felemelő és megható volt látni, mennyire összetartanak a katonák. Számukra a legnehezebb az volt, amikor repülőre rakták őket, hogy hazaszállítsák őket Ausztráliába. Sokan veszítették el valamelyik végtagjukat és egészen addig részei voltak egy nagy családnak, de mikor haza kellett térniük, nehéz időszak elé néztek. Örömteli volt látni, hogy bajtársaik átjönnek Nui Datból, hogy felvidítsák őket és lelket öntsenek beléjük. Az idelátogató barátok legalább annyi támogatást nyújtottak nekik, mint mi, ha ugyan nem többet."
– Leslie McGurgan nővér, 1. ausztrál tábori kórház

A következő részben az ANZAC-kontingens egyenruháit és felszerelését mutatjuk be.