Személyi állomány és kiképzés

Az összefoglaló és leghíresebb csatájuk bemutatása után most már vizsgáljuk meg részletesebben is az ANZAC-kontingens világát. A témát boncolgató sorozatunk következő részeiben tehát emberállományukról, felkészítésükről, vietnami életmódjukról, taktikájukról és felszerelésükről lesz szó.

Bevetés előtt...

Az ANZAC-alakulatok katonáinak ifjúkora nem sokban tért el amerikai kor- és bajtársaikétól. Ők is a második világháborút megvívó nemzedék gyermekei voltak, akik már egy modernizálódó és a hidegháború ellenére is biztonságosabb közegben nőhettek fel. Életszínvonaluk jóval magasabb volt, mint szüleiké, és fontos részlet, hogy lényegesen többen mehettek közülük tovább a felsőoktatásba. Az amerikai populáris kultúra gyümölcseit, a rock ’n’ roll-zenét vagy az onnan érkező játékfilmeket ők is ismerték és szerették, s többek között ezek révén ragadta magukkal őket a lázadás szelleme. Ez pedig nemcsak akkor jelentkezett, amikor kamaszkorukban gyorshajtásra adták a fejüket, hanem akkor is, amikor besorozták őket és voltak, akik nemet mondtak rá.

A háborúhoz emberanyag kellett...

Ausztráliában a sorozást 1964 novemberében vezették be (Új-Zélandon, ahol a vietnami szerepvállalás jóval szerényebb volt, erre nem került sor). Maga az eljárás már évtizedekkel korábban is heves vitákat szült. Az első világháború idején maguk a katonák ellenezték, mert nem akartak maguk között olyan bajtársakat, akik nem önszántukból harcolnak. A második világháború éveiben a sorozottak alapvetően hátországi vagy helyőrségi szolgálatot teljesítettek, de már ez is elégedetlenséget szított mind civil, mind katonai körökben. 1964-ben azonban a malajziai és az indonéziai szerepvállalás folytán elégtelennek bizonyult a haderő létszáma, így a vietnami műveletekhez mindenképp szükség volt a sorozás bevezetésére. Ennek értelmében 4200 főt hívtak volna be az első évben, utána pedig minden esztendőben újabb 6900-at. A fiatalemberek húszévesen léptek katonakorba és ebben az évben sorsoláson vettek részt, ahol, ha kihúzták a nevüket, be kellett vonulniuk. Ha nem, haladékot kaptak. Volt mód felmentés kérésére is. Összesen 804 ezer férfit regisztráltak be a háború idején, ebből bő 63 ezret hívtak be (42.700 a hadsereghez, 12.858 a flottához, 4706 a légierőhöz került, a többiek pedig a polgári ügyekért felelős alakulathoz), közülük 19.450-en szolgáltak Vietnamban. 1012-en kértek felmentést, közülük 733-an kapták meg.

Pillanatkép az alapkiképzésről

A behívásra kerülő fiúk reakciói igencsak eltértek egymástól. Voltak, akik aggodalmaik ellenére is bevonultak, mások egyszerűen szerettek volna kiszakadni az otthoni létből és világot látni, de olyanok is, akik nem törődtek semmiféle társadalmi nyomással vagy hagyománnyal és szembeszegültek a törvénnyel. Előfordult, hogy emiatt ki is tagadták őket a családjukból… Összességében azonban viszonylag kevés sorozott adta a fejét dezertálásra. Ezek egy része Új-Zélandra költözött.

A 6. zászlóalj tagjai már nagyrészt sorozottak voltak

Az orvosi vizsgálat után a majdani katonák kétéves szolgálatra számíthattak, mely 10 hetes alapkiképzéssel kezdődött és három hónapos szakképzéssel folytatódott. A sorozottakra (akiket a „National Serviceman” elnevezés rövidítésével „Nasho” névvel illettek) azonban a hadsereg nem volt felkészülve: ezek az emberek sokszor pár esztendővel idősebbek is voltak a húszéveseknél, nem egyszer megalapozott háttérrel érkeztek és nem vették jó néven, hogy félművelt altisztek parancsolgatnak nekik. Kitalálható, ki húzta a rövidebbet… Az alapkiképzés ugyanolyan kemény és sokak számára sokkoló volt, mint minden más hadseregben.

Az akadálypálya többek között ehhez szoktatta hozzá a katonákat...

A canungrai dzsungeltábort mindenki végigcsinálta, aki tengerentúli szolgálatra számíthatott. Ezt még a második világháború idején építették, de a malajziai és a borneói tapasztalatok nyomán újra használatba vették. Ennek legrettegettebb eleme az akadálypálya volt, mely nemcsak fizikailag volt kimerítő, de hozzászoktatta a katonákat a sár, a vér és még számos kellemetlenebbnél kellemetlenebb anyag jelenlétéhez. A lőtéri és szituációs lőgyakorlatok révén mindenki megtanulta, hogy kell a sűrű növényzetből hirtelen előbukkanó ellenségre egy másodperc alatt tüzet nyitni. Vietnamban heti egy harcérintkezésre számíthattak – na, itt napi öt-hatra, és még egyre éjszaka. A járőrözés, az alapvető túlélési ismeretek, a légimozgékonyságú harcászat, a nyomolvasás és a lesállás is a tananyagban szerepelt. Később felépítettek egy vietnami stílusú falucskát is, ahol csapdákat, alagutakat is lehetett találni. Mindehhez járult még az alvásmegvonás, így a résztvevők minden éjjel alig pár órát aludhattak. És hogy még életszagúbb legyen, gyakorlatok közben egy-egy szakasz vagy járőr parancsnokát a kiképzők néha „kivégezték” és a következő 24 órában egyszerű katonaként tevékenykedett, helyére pedig beállítottak valaki mást, nem ritkán egy közlegényt.

Mindent a realisztikus kiképzésért: vietnami stílusú faluutánzat

A Vietnamba vezényelt ANZAC-katonák szállítóhajókon vagy civil légitársaságok járatain érkeztek meg új állomáshelyükre. Az első ausztrál támaszpontot még Bien Hoában húzták fel, de ahogy már említettük, miután saját műveleti területüket megkapták, Vung Tauba és Nui Datba települtek át. Ezek a táborok enyhén szólva nem hasonlítottak az amerikai bázisokhoz, melyeket már messziről ki lehetett szúrni a hang-, éjszaka pedig a fényáradatnak köszönhetően. Nem rendelkeztek olyan és annyi kényelmi és szórakozási lehetőséggel, mint az amerikai támaszpontok, de ugyanúgy szögesdrót, aknák és géppuskafészkek védték. Vietnami állampolgárt nem engedtek be, az őrjáratok pedig állandó jelleggel járták a környező vidéket, hogy elejét vegyék a Vietkong rajtaütéseinek. A katonák sátrakban laktak és sötétedés után minden külső fényt le kellett oltani.

Földetérés után Tan Son Nhut repülőterén...

Hogy aztán mi mindent tapasztaltak a katonák odakint, a terepen, a következő rész témája lesz...