ANZAC-katonák Vietnamban 1.

Az ausztrál és az új-zélandi szerepvállalás

Ahogy egy korábbi cikkben említettem, Dél-Vietnam támogatására nemcsak amerikai erők érkeztek: az ausztrálok és az új-zélandiak (akiknek közös haderejét az első világháború óta ANZAC-hadtestnek nevezik) is kivették a részüket a konfliktusból, bár kontingenseik kisebb létszámot képviseltek. A most következő cikksorozat ezeknek a katonáknak a tevékenységéről és mindennapjairól szól.

anzacs_in_vietnam_2.jpg

Ausztrál gyalogság amerikai gyártmányú
M-113-as harcjárműveik mellett

Ahogy a második világháborúban a japán hódítás, a hidegháború idején az ázsiai szárazföld felől közelítő "vörös veszedelem" adott okot az aggodalomra. A széteső Brit Birodalom oldalán az ausztrál és az új-zélandi haderők 1955 és 1960 között részt vettek a malajziai konfliktusban, de 1963-tól Borneón is jelen voltak az indonéziai kommunista erők ellenében. Közben az 1951-ben aláírt ANZUS-szerződés értelmében az Egyesült Államokkal is szorosabbra fűzték szövetségüket. Ez a megállapodás éppen a délkelet-ázsiai térségben erősődő kommunista befolyás elleni fellépésről szólt. 1954-ben aztán létrejött a SEATO (South East Asian Treaty Organization), mely a NATO-hoz hasonlóan a régió nyugati érzelmű államait, illetve a régió történéseiben érdekelt országokat fogta össze, elsősorban a kínai kommunista befolyással szemben. A szövetség tagjai között ott volt Ausztrália, Új-Zéland, Pakisztán, a Fülöp-szigetek, Thaiföld, az Egyesült Államok, sőt Franciaország és az Egyesült Királyság is.

aattv_01.jpg

Ausztrál tanácsadó az M-60 géppuskát
mutatja be dél-vietnami katonáknak

Ahogy a dél-vietnami helyzet egyre fokozódott, nemcsak Washingtonban, hanem Canberrában is egyre fontosabbnak tartották a saigoni rezsim támogatását. Ennek értelmében 1962 augusztusában 30 kiképzővel járultak hozzá a VKH harcértékének javításához. E fokozatosan bővülő tanácsadó különítmény hivatalos elnevezése AATTV (Australian Army Training Team Vietnam) volt. A fegyverkezelés mellett a dzsungelharcászat fortélyaira oktatták a helyi erőket, de összekötőként, előretolt légi irányítóként vagy logisztikai szakértőként is közreműködtek. Részt vettek még a hegyi törzsekből származó montagnard harcosok toborzásában és vezetésében, az amerikai Különleges Erők oldalán a nyugati határszélen végrehajtott bevetéseken, évekkel később pedig a CIA által kezdeményezett Phoenix-programban. Általában 2-4 fős csoportokban tevékenykedtek. 1963 végén besorolták őket az amerikai parancsnokság alá, de önállóságuk alapvetően megmaradt.

aattv_patch.jpgA tanácsadói különítmény válogatott csapat volt. Többségük részt vett a malajziai konfliktusban és a felkelés-elfojtó hadműveletek szakértőinek számítottak. Átlagéletkoruk 35 év volt. Többségük hivatásos gyalogsági tiszt vagy altiszt volt, de a különleges alakulatok, a műszakiak, illetve egyéb specialisták is képviseltették magukat. Tíz év alatt csaknem ezer fő tevékenykedett az AATTV kötelékében, közülük 33-an estek el. Elismeréseik és kitüntetéseik fényében az egyik legeredményesebb ausztrál csapattestnek számítanak a mai napig.

Ahogy a konfliktus egyre jobban kiszélesedett, Saigon támogatói immár harcoló alakulatokat is kénytelenek voltak küldeni: 1965. április 29-én Robert Menzies, az ausztrál miniszterelnök bejelentette, hogy egy gyalogsági zászlóaljat küld Dél-Vietnamba, mivel a fokozódó politikai helyzetben meg kell segíteniük szövetségesüket. Még azon a nyáron megérkezett tehát az első nagyobb ausztrál kontingens, 1400 fővel. A különítményt szeptemberre 105 mm-es lövegekkel felszerelt új-zélandi üteggel egészítették ki, de amerikai gyártmányú M-113 páncélozott szállító harcjárművekkel és UH-1 helikopterekkel is ellátták. Ezen alakulat neve 1RAR volt, ami a Királyi Ausztrál Ezred 1. zászlóalját jelenti és teljes mértékben hivatásos állományból állt. Őket később az 5. és a 6. zászlóalj váltotta fel.

anzacs_in_vietnam_8_bien_hoa.jpg

 Érkezés Bien Hoába

Az ausztrál és az új-zélandi erők eleinte együtt tevékenykedtek az amerikaiakkal az ún. ANZUS-dandárban, melynek másik két zászlóalját a 173. amerikai légideszant-dandár adta. Az együttműködés simán és nagyobb problémák nélkül zajlott, ami részben annak köszönhető, hogy az ausztrálok és az új-zélandiak ugyanúgy a brit hadsereg mintájára működtek, de megjegyzendő, hogy az amerikaiakkal való kooperáció is meglepően jól ment, és ez nemcsak zászlóaljszinten volt igaz: az egyes katonák is könnyen barátkoztak, így volt alkalmuk jobban is megismerni egymást, nem is beszélve a sosem szűnő csencselés örömeiről. Alapvetően a „D” harci övezetben tevékenykedtek és 23 nagyobb műveletben vett részt az amerikaiak oldalán, melyek a főváros környékének megtisztítását célozták. Első évükben 26 halottat és 114 sebesültet veszítettek.

australian_and_american_trooper_w_m16_1965.jpg

Fegyvertársak, mindenféle értelemben: ausztrál katona egy amerikai ejtőernyős vadonatúj M-16-osával ismerkedik. A gépkarabélyt nem sokkal később az ANZAC-egységek is átvették, bár az L-1 hadipuska és az Owen géppisztoly (a katona ölében látható) még jó darabig használatban maradt.

Az ANZAC-alakulatok hosszú távon azonban nem tudtak összeegyeztetni saját harcászati elgondolásaikat az amerikai taktikával (illetve eltérő felszereléseik folytán adódtak logisztikai nehézségek is). A borneói, illetve a malajziai tapasztalataik nyomán ugyanis más elképzeléseik voltak a gerillaellenes harceljárásokról és a nagy létszámú műveletek helyett a kis létszámú járőrözést részesítették előnyben. Emellett politikai nyomás is nehezedett a canberrai vezetésre, hogy erőiket ne amerikai alárendeltségben tartsák. Ezért külön harcászati övezetbe helyeztették át alakulataikat: 1966 májusától a Saigontól délkeletre eső Phuoc Tuy tartomány lett az új műveleti területük.

„Az amerikaiakat elragadta a tűzerő és a nagyarányú műveletek varázsa, míg az ausztrálok nem engedhettek meg jelentős veszteséget és alulgépesítettek voltak. Járőrben világlottak ki igazán a különbségek. A 173. amerikai légideszant-dandár éppen csak dobokat nem püfölt, mikor nekiindult: bejáratott ösvényeket használtak, élénk színű jelvényeket viseltek, dohányoztak és rádiót hallgattak. Ezzel akarták magukhoz csalogatni az ellenfelet. Uccu, nekik! Az ausztrálok tanultak a malajziai tapasztalatokból. Álcáztak magukat és nem hívták fel a figyelmet, csendben hatoltak át a bozóton, rászántak az időt és a türelmet, zaklatták az ellenséget és igyekeztek elvágni őket a lakosságtól…

Hogy ne csak rosszat mondjak a jenkikről, szerintem előbb meg kell érteni milyen háttérrel rendelkeztek. Akkoriban az amerikai haderőt a harmadik világháborúra készítették fel. Az oroszokkal készültek összecsapni Európában és a kiképzés, meg minden, ezt hangsúlyozta… És amúgy se nagyon olvasnak történelmet, pláne nem más népek történelmét.”

– Adrian Clunies-Ross vezérőrnagy

Az iderendelt egységek összességét 1 ATF-ként (1st Australian Task Force, vagyis 1. ausztrál harccsoport) emlegették és kezdetben 4500 főből állt. Ez magába foglalt két (később három) gyalogos zászlóaljat, az ausztrál SAS egy alakulatát, egy szakasznyi (később századnyi) páncélozott szállító harcjárművet, 1967 végétől egy páncélosszázadot, illetve kisegítő egységeket is. A harckocsik bevetése azért érdemel szót, mert a fegyvernem kezdetben nem szerepelt az ausztrál gerillaellenes harcászati módszerekben, ám az új tapasztalatokra reagálva utat engedtek neki.

anzacs_in_vietnam_3.jpg

Járőrbe indulás előtt

Az Ausztrál Királyi Légierő három századot irányított a térségbe: egy szállító-, egy helikopter-, illetve egy vadászszázadot (utóbbit Thaiföldre telepítették). Haditengerészetük egy rombolóval, illetve csapatszállításra átalakított hajókkal, továbbá búvárokkal képviseltette magát. Egészségügyiek is érkeztek, akik 1968 áprilisától Vung Tauban, az 1. ausztrál tábori kórházban dolgoztak. A helyi lakosság megnyerésére 1967-től egy külön alakulatot hoztak létre, az 1. Polgári Ügyekért Felelős Csoportot, mely orvosi, mezőgazdasági és műszaki (alapvetően újjáépítési) segítséget nyújtott a falvakban.

australian_civic_action_team_confer_with_vietnamese_village_officials_on_plans_for_local_improvements.jpg

A Polgári Ügyekért Felelős Csoport helyi
vietnami tisztségviselőkkel tárgyal

Új-Zéland eleinte egy kis létszámú műszaki alakulattal járult hozzá a dél-vietnami erőfeszítésekhez, mely a New Zealand Army Detachment Vietnam (NZADVN) nevet viselte és egy évig szolgált Thu Dau Mot közelében, elsősorban polgári segélyprojektekben. Amikor szóba került a katonai segítségnyújtás, egy tüzérüteget bocsátott az ANZAC-kontingens rendelkezésére, de később még más egységek is érkeztek, például gyalogosalakulatok, ezenfelül az új-zélandi SAS-ezred egy különítménye. A csekélyebb részvétel oka az volt, hogy Új-Zéland viszonylag kis létszámú haderejét szinte teljesen lekötötte a borneói szerepvállalás.

soldiers_2rarnz_cross_a_rice_paddy.jpg

Új-zélandi gyalogosok járőrben

A szárazföldi ANZAC-alakulatok tehát alapvetőn Phuoc Tuy tartományban tevékenykedtek, de időnként a III. hadtest műveleti területén is beavatkoztak a harcokba, például az 1968-as Tet-offenzíva idején. Kiképzőik és tanácsadóik pedig továbbra is együttműködtek a dél-vietnami hadsereggel, illetve az amerikai Különleges Erőkkel. Az ausztrál katonák leghíresebb győzelmüket Long Tan mellett aratták 1966 augusztusában. Mind szövetségeseik, mind ellenfeleik elismerték kitartásukat és szakértelmüket, bár Westmoreland tábornok kifogásolta, hogy "nem elég agresszívak." Mivel – ahogy már említettem – az ANZAC-katonák a diszkrét gyalogos járőrözést preferálták és nem volt szokásuk falvakat lerombolni, ha azok együttműködtek a Vietkonggal, ez tulajdonképpen igaz is volt. Így viszont kevésbé voltak képesek igazán kárt tenni a gerillák infrastruktúrájában, és bár jó kapcsolatot építettek ki a lakosság egy részével, ez a rokonszenv nekik szólt, nem a dél-vietnami kormányzatnak. Mindezek ellenére 1971-re már csak minimális vietkong-tevékenység folyt a tartományban. "Az ausztrál katonák rendkívül profik, jól képzettek voltak, és azzal harcoltak, akivel kellett, a vietkong gerillákkal. Nem akarták bevonni ebbe a civileket és nagy általánosságban kevesebb áldozatuk is volt" – írta Neil Davis, újságíró. "Az amerikaiaknál félelmetesebbek voltak az ausztrálok. Ők türelmesebbek voltak, jobb gerillaharcosok, jobban értettek a lesálláshoz. Az ő taktikájuktól jobban féltünk" – emlékezik egy vietkong tiszt.

„Csak kétféle igazán jó katona van Vietnamban. Mi és a vietkongok. Össze kéne állni velük és eltángálni mindenki mást.”
– Ismeretlen ausztrál katona

bob_cockerill_handing_out_chewing_gum_ong_huong_village_in_1965.jpg

Apró gesztus a helyiek megnyerésére: Bob Cockerill közlegény
rágógumit osztogat Ong Huong falu gyermekeine
k  

Az ausztrál alakulatok kezdetben hivatásos állománnyal rendelkeztek, ám 1964 novemberében kénytelenek voltak odahaza bevezetni a sorozást a növekvő igények kielégítésére. Ez hosszú távon komoly elégedetlenséget szított, és nemcsak a katonaság berkein belül, hiszen az ausztrál és az új-zélandi társadalom ugyanúgy kettészakadt a vietnami háború kapcsán, mint az amerikai. Ennek is volt köszönhető, hogy 1971 decemberére szinte az összes ausztrál katonát kivonták az országból, 1972 végén pedig az utolsók is távoztak. Összesen 46.852 fő szolgált Vietnamban; a legmagasabb létszámot 1967 végén érték el, mikor csaknem 7700 katonájuk állomásozott itt. Veszteségük a tíz év alatt 496 halott és 2398 sebesült volt, a szerepvállalás pedig durván 500 millió ausztrál dollárt emésztett fel. Az új-zélandiaknak 3800 katonájuk fordult meg itt, közülük 37-en estek el és 187-en sebesültek meg.

A következő rész témája a sorozás és a kiképzés lesz.