Isten hozott a Halál völgyében

Ha már az Ia Drang-i ütközet 50. évfordulójánál járunk, ejtsünk szót a belőle készült 2002-es filmről is, mely szép számú nézőt csábított a mozikba a rendező-producer, Randal Wallace és a főszereplő, Mel Gibson jóvoltából. 

Az amerikai beavatkozás második legnagyobb csatájáról Harold Moore altábornagy és az ütközetben részt vett fotós, Joe Galloway írt egy testes beszámolót, We Were Soldiers Once… And Young (Egykor katonák voltunk... és fiatalok) címmel, mely először 1992-ben jelent meg. Gigantikus csataleírásról van szó, mely lényegében percről percre haladva meséli el a csata történéseit, rengeteg résztvevőt megszólaltatva. Mindazok számára, akik szeretnének elemző szemmel átlátni egy kaotikus összecsapás eseményeit, netán érdeklődnek a harcászat iránt, valóban érdekes, még ha itt-ott kissé monoton olvasmány is. Wallace, aki amúgy is odavan a heroikus történelmi témákért (lásd A rettenthetlen vagy Pearl Harbor), magára vette a Moore előszavában olvasható megjegyzést, mely szerint Hollywoodban még egyetlen igazán hiteles vietnami háborús film sem készült. (Ezzel nyilván elég sokan vitába szállhatnának, kezdve Oliver Stone-nal.) Hosszú távon ez vezetett odáig, hogy az elmaradhatatlan (és hősi szerepekben bevált/elhasznált) Mel Gibson oldalán belevágtak a megfilmesítésbe.

A film az Ia Drang-völgyben folytatott ütközet első három napját öleli fel. Hogy jobban eligazodjon a néző az arcok között és tudatában legyen, miről is szólt tulajdonképpen a légimozgékonyságú harcászat, a történet még békeidőben veszi kezdetét, amikor aktiválják a megújult 1. lovassági hadosztályt, benne új legénységgel és persze újfajta "pacikkal", vagyis az UH-1 helikopterekkel. Aztán persze belecsapunk a lecsóba, mert hirtelen Vietnamban találjuk magunkat és a főszerepet játszó ezred és kőkemény parancsnoka csatába indul, ahol gyorsan eldurvulnak a dolgok, mikor többszörös túlerő zúdul a nagyrészt zöldfülű amerikaiakra...

Aki még nem látta a filmet, annak javaslom, hogy
nézze meg és csak utána olvasson tovább.

A Katonák voltunk mind pozitív, mind negatív benyomások terén nyomot hagyott bennem. Amikor a csatajelenetekre kerül a sor, kiválóan működik: az effektek, kameramozgás, a vágás, a rendkívül precízen rögzített zajok és hangok tényleg beszippantják a nézőt, és mivel egy szorongatott helyzetbe került kis csapat nézőpontját követjük, a feszültség is végig jelen van. Ami a könyvre igaz, igaz a filmre is: a csata tablója nagyon is élményszerű. Wallace rendezői talentumát bizonyítja, hogy mindezt képes volt vászonra vinni, mert lássuk be, ekkora csatajelenetet megrendezni nem kis munka. Ami kevésbé tetszett, az az – elsősorban Harold Moore-nak szóló – elmaradhatatlan heroizmus, ami nyilván nem minden néző ingerküszöbét éri el, részben, mert Mel Gibsonnak sok mindent megbocsátanak, ha hőst alakít (én viszont őszintén szólva már baromira unom ezt az arcát), aki lehetőleg mintaapa, mintakatona és mintavezető. De ott van még a hazájáért boldogan meghaló tisztecske, ami viszont már egyenesen ízléstelennek nevezhető, mert ami az ötvenes években még eladható volt egy amerikai háborús filmen, az a huszonegyedik században már arcpirító (főleg, hogy a valóságban nem is így történt a dolog). Moore – és úgy általában: az amerikai katona – ezzel az alkotással mindenesetre megkapta a celluloid-emlékművét, viszont kétségkívül nem tudta felülírni a vietnami háborúval kapcsolatos amerikai (és nem amerikai) nézeteket.

A vietnami oldal hollywoodi mércével mérve egészen komoly műsoridőt kapott, ámbár mondanom sem kell, így is dominál az amerikai nézőpont. A veterán észak-vietnami parancsnok, Nguyen Huu An alezredes kíméletlen, de emberi és sokak számára valószínűleg inkább rokonszenves alakként jelenik meg (ami nem csoda, tekintve, hogy Hal Moore évtizedekkel a csata után már vele is személyes ismeretséget ápol), rajta kívül azonban mindössze egy félénk kommunista harcost követhetünk a csatába – alig pár perc erejéig. Wallace nem akart mélyebben elmerülni ebben a témában, pedig Clint Eastwood Ivo Dzsima-filmjeihez hasonlóan nagyon érdekes lett volna részletesebben, neadjisten, esetleg egy külön darabban bemutatni a másik fél érzéseit, félelmeit és küzdelmét.

Az otthon maradt amerikai katonafeleségek szerepe és fájdalma is hangsúlyos a történetben, amit nem éreztem sziruposnak, egyszerűen azért, mert nem igazán lehetne másféleképpen bemutatni a férjük halálhíréről értesülő asszonyok gyászát. Az otthoniak amúgy sem szoktak szerepet kapni a legtöbb háborús alkotásban, legfeljebb említés szintjén. Ebben az esetben sikerült hatásosan elegyíteni a csatatér és a hazai front párhuzamos eseményeit – természetesen az amerikai nézőpont itt is uralkodó, csak egy szegény észak-vietnami özvegyet láthatunk a film legvégén, néhány másodperc keretében.

A film, amellett, hogy több szempontból jól működik, két ponton egyértelmű csalódást okozott. Az egyik, hogy mivel az ütközet első három napjára összpontosít, jótékonyan "elfeledkezik" a rákövetkező napok tragikus eseményeiről, melynek során az Albany leszállóhely felé tartó amerikaiakon rajtaütöttek és megtizedelték őket. A csata ezen szakasza már láthatóan nem volt annyira fontos a készítőknek, pedig szerves része a csata krónikájának. A másik, hogy nem bírták ki hollywoodi lezárás nélkül, és itt most nem a hazatérés szívfacsaró képsoraira gondolok, hanem a csata lezárására, mely itt egy hősies szuronyrohamban kulminálódik. Két beszámolót is olvastam az ütközetről (egyik a film alapjául szolgáló, már említett kötet, a másik Rick Rescorla életrajza, a Heart of a Soldier) és egyikben sem említettek ilyet: az utolsó reggelen az amerikaiak körbelőtték a környező bozótot, s mivel választűz nem érkezett, átfésülték a környéket, majd megkezdték a halottak és sebesültek összeszedését. A következő reggelen még folytak elszórt tűzharcok, de ekkorra a csata első szakasza lényegében véget ért. Nem volt itt szükség semmiféle szuronyrohamra... Hát ennyit a hiteles vietnami háborús film buktatóiról. 

A Katonák voltunk negatívumai ellenére is ajánlható darab a témában, leginkább az összességében valósághű csatajelenetek okán. Realizmusát azonban több ponton kikezdi az erőltetett heroizálás, úgyhogy ennek tudatában üljünk le megnézni. A kihagyott jelenetek előtt pedig mindenki figyelmébe ajánlom a film képsoraiból készült videóklipemet.

Kihagyott jelenetek

Ez az ember nem sz*rral gurigázik... A főtörzs, akinek még a tisztek is előre tisztelegnek és joggal. És most nem Plumleyról van szó.

 

Háborúra készülnek nemcsak a katonák, hanem asszonyaik is, a maguk módján... Intim családi jelenet.

 

Csatába indulnak, míg szeretteik értük imádkoznak. A templomi részt okkal vágták ki, mivel a feszültségteljes helikopteres jelenet lendületét megakasztotta volna, plusz erre még én is azt mondanám, hogy túlzottan idealizált...

 

A csata épp csak elkezdődött, de a bajtársak máris hullanak... 

 

És megérkeznek az első sebesültek a csatatérről... 

 

A körülzárt szakasz tagjai kitartanak és elégetik a kódkönyvet...

 

Galloway is beszáll a küzdelembe; Plumley most is ugyanolyan kemény, mint egész életében; a helyzet viszont egyre tarthatatlanabb...

 

A háború pokol, de egy jó rádiós sokat segíthet, főleg, ha egy darabban marad...

 

A csatának vége: visszatérés a bázisra. Meg a kötelező körök: Gibson keményen néz, a második lépcsös tökik meg most ébrednek, hogy jé, itt igazi háború folyik. De legalább a kis gyíkocska örülhet, hogy végre távoztak a katonák... 

 

Hab a tortán: maga Westmoreland tábornok és McNamara hadügyminiszter úr gratulál Moore-nak a sikeres akció után. Gibson persze most is demonstrálja, Moore milyen kiváló katona és előrelátó ember volt.

Még néhány érdekesség…

Hal Moore és felesége nemcsak tanácsadóként vett részt a forgatáson, hanem apró szerepet is eljátszottak filmben: a kivágott templomi jelenetben tűnnek fel (lásd fent, a kihagyott jeleneteknél).

Moore alezredes rádiósa, Hastings, a légierő előretolt repülésirányítójaként vett részt az ütközetben, ám ő eredetileg F-4-es vadászpilóta volt. Bátorsága révén a lovasságiak hamar befogadták maguk közé…

A filmben látott repülőgépek egy része digitális (például az F-100-asok), másik része az Intruderek támadása című film képsoraiból származik.

Joe Galloway a film szerint itt vett először a kezébe puskát: a valóságban erre már korábban sor került és a fotós onnantól fogva mindig M-16-ossal indult csatába. Ő egyébként később annak a Thomas Metsker századosnak a lányát vette el, aki ebben a csatában esett el. Ő volt az a tiszt, aki átadta a helyét a helikopteren egy súlyosabb sebesültnek, és eközben halálos találat érte.

 
Katonák voltunk
(We Were Soldiers)
Paramount 2002 (138 perc)
Rendezte: Randall Wallace
Forgatókönyv: Harold Moore, Joe Galloway, Randall Wallace
Főszereplők: Mel Gibson, Barry Pepper
Zene: Nick Glennie-Smith

We Were Soldiers Once... And Young
Írta: Hal Moore & Joe Galloway
Corgi 2002
530 oldal